keserupirula:

alacsonyszinvonal:

Időközben másik aranyköpéssel bővült a családi legendárium, hát a leszívott agyammal nem ki akartam javítani az öcsémet, hogy Superman igazi neve Vince Clarke? Micsoda mulatságos nap ez!

Ez a mondattan tényleg eléggé leszívja az agyát, már vagy a 4. Phil Collins számot hallgatjuk, ő táncol is rá és közben azt fejtegeti, hogy mért lehet még ő is olyan, mint Phil Collins.

Tény, hogy voltak gyenge pillanatai is Phil Collinsnak, de azért nagy király volt ő - nem minden hízásra hajlamos, kopaszodó csávó fut be ekkora karriert!

Meg hát:

Időközben másik aranyköpéssel bővült a családi legendárium, hát a leszívott agyammal nem ki akartam javítani az öcsémet, hogy Superman igazi neve Vince Clarke? Micsoda mulatságos nap ez!

Napok óta készülök erre a mindent eldöntő mondattanos vizsgára, aminek szerves részét képező a mindenféle típusú alany-állítmány felismerés. Különböző módokon próbálok nem elaludni a feladatok felett, de a csúcsot az jelentette, amikor Anna próbált valamit mondani, csak én éppen opálos tekintettel meredtem a könyvre. De a “mit mondtál?” helyett annyit sikerült kérdeznem, hogy “mit állítasz?”. Volt ám nagy vigadalom erre!

édesapám eszmefuttatása 25 év jogászkodás után

Nem is lehetne Graves után mással folytatni, mint Graham Chapman önéletrajzával, ami igazából nem is az, de persze mégis. Szintén jó családból származó gyerek volt, de nála semmi nem hatott: 1980-ra Chapman elismert orvos helyett ‘humorista’ lett - a Monty Python tagja, rendező, színész és nem utolsósorban szerző. Ekkor már túl volt egy brutális alkoholizmuson és már bevallottan meleg volt. Nem biztos, hogy anyukája nagyon büszke volt rá.

Volt ismerősöm, aki szerint az egész egy “zagyvaság”, ami azért nem igaz, de tény, hogy néha erősen kapaszkodni kell. De megéri, mert Chapman ahelyett, hogy módszeres számvetést tartana az életéről, néhány jelenetet kiragadva sokkal jobban szemlélteti a honnan jön-hová megy diagrammot. John Cleese szerzőpárja egyébként is híres volt a meredek ötleteiről és ez a könyv is tele van velük. Viszont kissé szomorú az az ív (lehet, hogy csak én látom ezt), hogy a nagy egymásra találós ‘60-as évek után egyre inkább idegenednek el a régi cimborák egymástól és Chapman is egyre inkább szigetelődik el mindenkitől. 

Graham Chapman, akárcsak a többi Python, nem 1 nyavalyás posztot, hanem egész heteket érdemelne a támleremen. Úgyhogy engedtessék meg, hogy legalább még 1 szomorút posztoljak Chapman bácsiról.

Noha elvileg a diplomámba az lesz beleírva, hogy magyartanár, ehhez képest elég keveset írok itten irodalomról, de nem tehetek róla, hogy megrögzött műkedvelő vagyok és a legkevésbé sem irodalmár; szóval szeretek én olvasni, de a kánon csak hellyel-közzel érdekel. Pedig sok érdekes dolog van az irodalomban, amit még a támler is elbír: ilyen például a legkevésbé irodalmi prózai műfaj, az önéletrajz.

Itt van rögtön Robert Graves önéletrajza, az Isten hozzád, Anglia című rendkívül szórakoztató iromány. Száz forintos antikváriumi zsákmány volt, fogalmam sincs mi okból szereztem be. Főleg, hogy a könyv nagy része az I. világháborúról szól, amiből Graves bácsi ifjú legényként kitüntetett katonaként tér haza. 13 éves koromig elég sok háborús könyvet olvastam, aztán egészséges módon minden ilyen irányú vonzalmam egy perc alatt eltűnt valahol pont a 13. születésnapom környékén. Persze ha valaki arról ír, hogy milyen érzés embernek lenni egy háborúban, azért az rögtön izgalmasabb nekem, mint a fegyverszétszerelés fortélyai.

Robert Graves (1895-1985) amúgy főleg költő volt, de itthon a történelmi regényei miatt ismeretes; a verseit le sem nagyon fordították. Pedig saját maga alapította a magyar költőket kitüntető Graves-díjat, aminek közvetlen oka az volt, hogy az átválthatatlan forintban kapott honoráriumait eltapsolja valahová.

“Megkapó őszinteség” - írná a Nők lapja és igazuk lenne: Graves bácsi legnagyobb erénye, hogy láthatóan semmit sem szépít - leírja, hogyan volt egy szemét a bentlakásos iskolában, ugyanitt milyen könnyű a felszínre hozni a lappangó homoszexualitást, milyen egyszerűen el lehet szomorítani drága szüleinket a művészeti pályára lépéssel, hogy milyen szar dolog az orrsövény-ferdülés és hogy milyen kényelmetlen dolog a háború. Ugyanakkor viszont annak ellenére, hogy régi nemesi családból származik, annyira laza az öreg, hogy jobb pillanataiban még a D-12 tagjai közül sem néznék ki - ott úgyis üresedés van egy pár éve.

Valamelyik nap itt élcelődtem az Anna & The Barbies jellegtelenségén és közepes számain (természetesen profi köntösben), erre most látom, hogy a tavalyi év hazai modern pop-rock lemezét tettél le az asztalra, bármit is jelentsen ez a kategória!

tegnap este mesélte egy ismerős csaj, hogy megházasodott, mire ezt sikerült kinyögnöm: “és ilyen gyűrű meg minden?” 

engem az új Sub Bass Monster azért jobban izgat, mint a Daft Punk